Már hosszabbak a nappalok - szerencsére. Március eleje van, és annyira tavasz- illat, hogy kiugranék a bőrömből, ha lenne miért. De ez a hét szörnyű :( Alig várom már a hétvégét, és Tomit. Remélem a több napfény és meleg meghozza a pozitív változást, nem szeretek sötétben lenni. Főleg nem tanulni, amit mostanában olyan sokat kell. A legőszintébben szólva, foglamam sincs miért kezdtem új blogot - szegény meglévőt pedig kicsit félretettem. Jó ideje, hogy nem írok feljegyzéseket, meglátjuk ezzel mi lesz.

Elfoglaltak vagyunk, kicsit túlhajszoltak, megszokottak, és még mindig egymás nélkül kell élnünk, de szeretjük egymást. <3 És ha lesz olyan pillanat, amikor újra szivesen olvasnál valamit Tőlem, remélem újra megtalálsz engem az írásaimban, gondolataimban, kifejezésmódomban. Persze már nem írok annyit, mint régebben, de ez így van rendjén. Mondhatjuk, hogy már sosem írok - hisz minek, már oly rég egymáséi vagyunk, szerelmesen, és hogy szeptembertől együtt élhessünk, sok mindent meg kell tennünk, az álomvilágunkon kívül. Ebbe az álomvilágba tartoztak bele a szerelmes álmodozásaim, merengéseim, kis érzelem nyúlványok, melyek olyan jól estek a lelkemnek, a lelkemnek mely megtalálta a lelkitársát, mégsem tudott vele minden pillanatot megosztani. Hiányoztál mindig.. mindig. Most is hiányzol, a szobámból, az ágyamból, a kis életteremből. Most pedig - hiszen felnövünk, és egyre komolyabb feladatokat kell ellátnunk, megvalósítanunk, szembenéznünk bátran mindennel - a hangsúly már nem az álmodozáson van. Legalábbis nem írásban. Más idők voltak azok - bár most is ugyanúgy szeretlek -, éjjelivirrasztással, 3 óra alvással, meg nem állva a beszédben. Végül persze mindig így megy - az ember nem engedheti meg magának, hogy évekig naivan álomvilágban éljen. Az álmaink egy része valóra vált, szerethetjük egymást, s most új álmok után kutatunk lázasan, tűzben égve - és remélem szeptembertől miénk lesz a megérdemelt élet, két év távolság után, élvezhetjük a bármiből kigyógyító boldog mindennapok hatását, egymást az élet minden percében. Úgy vágyom erre a közös életre, Tomi. Egyetem, együttélés, szerelem a nap 24 órájában, szex. Hát igen, tényleg vágyom rá ;) Persze nem mindig könnyű egy együttélés... azért mindketten erős egyéniségek vagyunk :P De nekem mindig eszembejut az a mondat, amit te mondtál, régen: ha szeretjük egymást, nem létezik a lehetetlen. :*

Félelmetes hatással volt rám egy Amerikában élő magyar lány blogja ma. Sosem olvasok blogot, csak véletlen volt. A lány már nem él. Csak beleolvastam, azt hiszem öngyilkos lett. Zseni volt, gyönyörű, majdnem kész orvos, magányos, két fantasztikus fiútestvérrel, sok hamar elhunyt családtaggal, egy igazi meggyilkolt szerelemmel. Új szerelme, aki megváltoztatta 2 évre az életét, megkérte a kezét, majd még az eskülőjük előtt meghalt. A blogot egyik bátyja fejezte be. Azt hiszem, jobban kellette értékeltünk az életünket, a családtagjaink létezését és szeretetét. Egy hónap és két évesek leszünk Tomival. Ilyenkor elgondolkozok rajta: vajon megérdemli-e az ember, mintazt a jót, amit kap az élettől? Vajon felfogjuk-e, hogy amikor rosszul kezdjük a napot mert ránk öntötték a kávét, mennyire vagyunk hülyék? Az élet szép, szebb nem is lehetne, ha abból a szempontból nézzük, hogy más mindent megadna egy olyan életért, amit mi nem tartunk elég jónak. Ha felkelünk és látjuk, milyen gyönyörűen süt a nap, virágoznak a fák, és beleszívunk a levegőbe, miért nem elég, hogy boldogok legyünk? Én tudom, hogy boldogabb vagyok Tomival. Ha együtt vagyunk, és felébredek reggel, hálát adok valami felsőbb hatalomnak, bármi legyen is az, hogy létezik, és az ő szerelme lehetek. Hogy ő az enyém lehet, és kinyitom az ablakot hogy kinézzek a zöld fűre, fel az égre, a napra, és imádom az életem. Talán ha nem a hírességekhez hasonlítjuk magunkat, a butácska ruhafogasokhoz, és örülünk, hogy egy jót vacsorázhanunk, mert a fél világnak igazából még erre sem telik, jobb emberek leszünk.