A nyelvek szeretete
Azt hiszem, szükségem van arra, hogy egy új nyelvet tanuljak. Nem angolt, nem németet, hanem egy új különlegesen édeset, ami újra azt adja, amit régen az olasz. Ma rájöttem, és nem kell tagadni. Szeretem, nagyon szeretem, úgy ahogy az öreg hölgy a férjét, aki ennek ellenére szívesen mustrálja a fiatal adoniszokat. Talán nem szerencsés a kapcsolatokkal párhuzamba hoznom a nyelveket - lévén egy boldog, nagyon boldog kapcsolat női tagja -, mégis megteszem. Hiszen a nyelvek is szerelmek - nekem -, a férfiak mellett szorosan loholnak a sorban. Ők életem szerelmei. Annak ellenére, hogy eddig még csak az olasz nyelvvel sikerült mély kapcsolatot kialakítanom, de tudom, érzem a zsigereimben, hogy a nyelvek pontosan azonosak a szerelmekkel. Tiszteleten, áhítaton, szereteten, és legfőképp kölcsönös törődésen alapul a nyelvvel való kapcsolat. Ha alázatos vagy vele, törődsz vele, gondozod, ápolod, és gyermeki rajongásodat meg tudod tartani felé, akkor is, amikor már nem rejt akkora titkokat, nem olyan varázslatos, és kifürkészhetetlen, mint a legelején, és épp ezért talán csöppet unalmas, nehézkes és félelmetes elvesztésének gondolata, te vagy a világ legszerencsésebb embere. Mint amikor leélsz egy életet valakivel, akivel bár sok nehézségen átmentél, talán csalódtál is benne néha, de szeretted, óvtad, s ő viszonozta mindezt. Az csodálatos. Ha törődsz egy nyelvvel, hálás lesz érte. Melengetni fogja a szíved a szép beszéd, a nyelvtani helyesség, a megbecsülés, amit ezzel másokból válasz ki – a nyelv így fejezni ki köszönetét, az iránt, hogy te egy újabb ember vagy a világon, aki csodálja, tanulja holtáig, és ezért egyre jobban ismeri. Olyan, mint kitartani egy férfi mellett egy életen át. Kemény dió. Kemény dió gondozni, talán a legkeményebb a fáradhatatlan csodálat, ami egy bizonyos szint eléréséhez – melyre én áhítozom -, elengedhetetlen, hiszen a fáradhatatlan csodálatot nem lehet tanulni. Elolvashatod az összes könyvet a világon, tanulhatsz a legnagyobb professzoroktól, és figyelhetsz, hogy beszéli valaki azt a nyelvet boldogságtól csillogó szemekkel, az érzést, ami a siker kulcsa, nem tanulhatod meg. A csodálat és az alázat – szorgalommal párosítva -, mindenre képes, azt hiszem. A mai nap során pedig mintha megingott volna valami benne. Közel sem azért, mert nem szerepeltem a szokásosan jól egy rangos nyelvi versenyen, én inkább úgy gondolom, a mai nap gyümölcse és legfőbb tanulsága, már régóra érlelődik benne, hogy kimondjam. Új nyelvet szeretnék tanulni. Ez közel sem jelenti azt, hogy kevésbé kötődnék az olaszhoz, hiszen ezzel a leírhatatlan nyelvvel szeretnék leginkább foglalkozni életem során, a konklúzió inkább az újra vágyásban rejlik. Szeretnék valami újat az életemben, egy új adrenalin forrást, újra akarom érezni a kezdők gyengeségét, hibáit, és a nagyszerű megvilágosodást, amikor azt mondhatod egy fáradtságos gyakorlással töltött nap után: „Megértettem”. Talán kicsit hasonló egy új kapcsolat kezdetéhez – az eleje nehézkes, sokszor sírás lesz a vége, és küzdés, hogy olyan legyen, amilyennek szeretnéd, de a vége, ha jól csináltad, émelyítően édes. És pont ekkor fontos, hogy megtartsd a gyermeki lelkesedést, mindazt, amit már leírtam. Mikor valóban, önmaga valójában ismersz valakit, és tudod, hogy sosem térnek vissza a legelső félénk izgalmas beszélgetések, az első éjszaka, a korai gondterheltség, akkor kell igazán felnőtté válnod, ha nem akarod, hogy mindaz, amit megalkottál a másikkal együtt, semmibe vesszen. Fel kell nőnöd, és megtanulni szeretni a rossz tulajdonságokat, a hátulütőket, hiszen ha ezt nem teszi meg az ember, sosem lesz sikere semmiben. Férfiak, nyelvek, bármi legyen is az. Szeretnék az ELTÉ- n tanulni, olaszt tanulni, minden egyes kis bugyrát megtanulni az olasz nyelvnek, a szavak legmélyebb értelmét keresve, minden napot csodaként élni meg, hogy azt csinálhatom, amit szeretek – de szeretnék, most már teljesen világos, megtanulni egy új nyelvet. Egy különlegeset, amit ha nem is úgy, de majdnem annyira tudok szeretni, mint az olaszt, a vén öreget – vele a kapcsolatomat olyan fiatal felnőttkorra tenném, talán azért is az eszmélkedés –, és ami talán engem is egy kicsit különlegessé tesz. Nem tagadom, a vágy a különlegességre biztosan bennem van. Egyébként angolt tanulnék, vagy franciát. Eddig németet tanultam – talán nem volt a legjobb választás. Azt hiszem, a vágy egy új kapcsolatra egy új nyelvvel, mintha csak egy új gyermeket nevelnék fel, mikor már az egyik tinédzser, a legmeghatározóbb, amiért szeretném. Hogy hasznosítható legyen, nem fordul meg túl sokszor a fejemben, és azt, hogy ez így van, a családomnak köszönhetem. Nem azt nevelték belém, hogy azt a munkát válasszam, ami sok pénz hoz a konyhára - bár persze ez sem utolsó szempont -, hanem azt, ami boldoggá tesz. Nekik ez nem adatott meg, azt hiszem, egy élet tapasztalatai után kétség nélkül rájuk hagyatkozom. Mindig tudtam, most már érzem is, hogy igazuk van. Hogy melyik nyelvet szeretném választani, a fejemben van, de babonából nem tartom szerencsésnek elárulni. Ha sikerül, sikerül, és ennyi elég is. Az olasz már örök szerelem, ez a szót már papírra vetem, tudatosítanom, sok mindenen átmentem vele, tiszteletet érdemel, és hogy leírjam a nevét, mindenképp. Az olasz nyelv. Átsegített a visszahúzódó, mások által „strébernek” titulált korszakomon, a keserűségeken, és szerelmi csalódásokon. Csak ki kellett nyitnom a könyvet, és ott volt, a gyönyörű hangjaival a fülemben, a szavaival a szemeim előtt, és máris egy más világba költöztem, ahol senki sem bántott. Csak én voltam és ő. Elég rég megfogalmazódott benne, hogy az alázat nagyon fontos, és sosem felejtettem el ezt. Amikor az ember úgy érzi, viszonylag magas szinten beszél egy nyelvet, de néhány egyszerűbb dolgot elfelejt, nem az a helyes reakció, hogy nem számít, nem nézem meg, most nem. Meg kell nézni, minden egyes szót megkeresni, tanulni, tanulni, tanulni, és a nyelv hálás lesz – a boldogság pedig, amit okoz, hasonlatos agy erős kapcsolathoz a férfival, akit szeretsz, akit mindig minden körülmények között szeretsz, és sosem akarod elveszíteni. Egy nyelv, az pont olyan, mint egy férfi. Carrie Bradshaw egyszer azt mondta: „A síromra ezt írják majd: Itt nyugszik Carrie, két szerelme, és sok cipője volt.” Milyen igaza volt. A fontos dolgok az életben, melyek jellemzik az embert, sokszor elfelejtődnek az elmúlás után. Jelenleg csak ennyit írnék magamról: „Itt nyugszik - , két szerelme volt, és néhány gyönyörű cipője volt.” Hogy melyik kettő, remélem egyértelmű lesz akkor is számomra, amikor majd hosszú idő után, egyszer, visszaolvasom ezeket a gondolatokat. Ha így lesz, megőriztem, amit úgy vágytam megőrizni.
illicium verum