The Veronicas az új kedvenc, a tavaszi illatos estében, rajta mellette közte, belevackolva, szétcsókolva, szétsírt szemekkel a boldogságtól, amit A tavasz eljötte okozott. Pár napja megtörtént, de a testemben csak most ért meg, most érte el a csúcspontot, a telített érzést. Az illat, amit a kicsit kihűlt félesti május eleji levegőben érezni, a félig eltakart hold a borzongató hidegben, amikor nem azért fázik az ember, mert hideg van, hanem mert már alig visel valamit, annyira akarja az érzést és a meleg tavaszt. Mint a placebo levetkőzünk, hátha eljön, közben pedig megfázunk, megsérülünk, leesik végre, hogy ez nem az a tavasz. De mégis az.. ez az utolsó tavasz, amit itthon fogok megérezni, megízlelni, megszagolni, megszeretni. Amikor kikönyöklök az ablakon este, és tudom, ez most egy érzelemdús este kezdete, csak mert úgy akarja a lelkem, mert szüksége van az érezelemdússágra, és kreál magának egy szikrázóan kirobbanó érzést. Minden évben legalább egyszer szükségem van erre: általában tavasszal. Quattro settimane prima della maturitá. Che timore...

Van olyan, hogy az ember szeretne elbújni, megszabadulni a világtól, az érzésektől. Van úgy, és legjobb lenne feküdni valami meleg helyen, sírni egy kicsit, megköszönni egy felsőbb hatalomnak, hogy kaptunk egy kis időt távol a világtól. Legjobb lenne újrateremteni a lelkünk egy részét, amit megviselt az eddigi élet, de a valóság az, hogy nem lehet az egész lelket kicsérélni.

Ha azt mondom nem hiszem, hogy örökké tart, de remélem, tiszta szívemből remélem, és szeretném hogy így legyen, akkor nem vagyok naív, de talán illúzióromboló. Na akkor melyik tesz jobbat az ember lelkének? Ha beismeri, hogy semmi sem örök - legalábbis a halállal mindennek vége -, vagy elhiszi, hogy az érzés, a kapcsolat örök, ha tudja, hogy elrendeltetett és sosem fog megváltozni, vagy véget érni. Mi tesz jobbat a szerelemnek, a problémamegoldóképességnek, ha elfogadod, hogy vége lehet, iden, egyszer vége lehet, miért tagadjuk, felnőttek vagyunk, önállóak, intelligensek, vagy próbálod elhitetni magaddal, hogy sosem lesz vége, sosem fog átlagosan rád nézni, sem te őrá, hogy mindig bízhatsz benne, mindig ott lesz melletted. Hova billen a mérleg, szeretném tudni. Mi tesz jobbat... azt akarom, hogy minden jól legyen. Van aki azt mondja, amikor megismerte élete szerelmét, soha többet eszébe sem jutott, hogy vége lehet, hogy meglehet, nem tart örökké. Akkor én most nem az igazi szerelmemről beszélek, vagy ilyen a természetem? Lehet csak ezt szeretném tudni. Elültették a bogarat a fülemben.

Azt hiszem olyan ember vagyok, aki abban hisz, abban szeretne hinni, hogy nem attól lesz valaki az igazi, mert őrülten vakon cselekszem vele, hanem mert egyben társ, barát, szerelem, szerető, és minde egyéb sokat jelentő lény, aki létezhet. Rögtön igazi valaki, vagy csak idővel lesz igazi? Rögtön azt kell éreznem, vagy elég, ha csak később jövök rá egy nap, amikor süt a nap és sok együtt eltelt év után még mindig úgy néz rám. És ha először igazi volt, aztán bizonytalan ideig kitudja, lehet újra igazi? Úgy kavarog néha az agyam. Lehet csak egy átalakulás. Hiába telt el két év, csak szeptemertől lesz igazi, teljes, felnőtt kapcsolat. Teljesen felnőtt, ez nagy terhet jelent - vajon sikerül-e fiatal szerelemből felnőttet nevelni? Bár az embereknél is idő kell hozzá - talán lassan nekünk is fog menni. Vagy egy csapásra, ki tudja. Talán attól lesz egy kapcsolat és egy ember az igazi, mert kialakul, mert talpon marad jóban rosszban, ahogy a régi szép időkben, mert mindig vissza tudják hozni a fiatal kapcsolat felhőtlenségét , a felnőtt kapcsolatban is. A sok gondban, problémában szeretik egymást, és segítenek, harcolnak együtt kettőjükért az életben.